„Csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit” tartja a mondás. A hibázás az életünk része, mégis félünk tőlük. De lehet fejlődni hibák nélkül? Megéri újra és újra próbálkozni, ha valamiben először elbukunk? És a legfontosabb kérdés: mit tehetünk szülőként, hogy gyermekünk megértse: a hibázásainkat nem kell szégyellni, hisz a hasznunkra is válhatnak?
Csak a tökéletes a jó?
Az iskola egy nagyon bonyolult hely: más háttérrel, adott esetben más értékrend szerint nevelkedő gyerekek kerülnek egy osztályba. El kell igazodniuk a kortárskapcsolatok bonyolult rendszerében, miközben szabályok hosszú sora mondja meg, hogy mit lehet, és mit nem. És ha ez nem lenne elég, nemcsak tanulniuk kell, hanem rendre be is kell számolniuk dolgozat vagy felelés formájában a tudásukról. Ugyanakkor vannak gyerekek, akik már attól szorongani kezdenek, ha felszólítják őket, és az egész osztály előtt kell válaszolniuk egy kérdésre, vagy hangosan kell felolvasniuk egy mondatot. Másoknak az a félelmetes, ha énekelni vagy szavalni kell a társaik előtt, akkor is, ha annak nincs tétje, nem osztályzatra megy. Akkor is sok a kihívás, ha nem csak az 5-öst tekintjük jó teljesítménynek. De valamiért a 4-es osztályzat meg van bélyegezve. Nem elég jó, valami hiba miatt nem lett ötös. Miközben a 4-es érdemjegy szöveges értékelése az, hogy jó. Az a dolgozat vagy felelés jól sikerült. Lehet nem kiválóan, de jól. Vajon mi felnőttek képesek vagyunk – a munkánk során – minden feladatot a hét minden napján nem „csak jól”, hanem kiválóan teljesíteni? Aligha. Sokan mégis csak az 5-öst tekintik jó jegynek. Szülőként nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy a legjobb teljesítményre ösztönözzük a gyermekünket, és aközött, hogy túlzott nyomás alá helyezzük őt.
Elbotlani és továbbmenni… Hogyan segíthetünk szülőként?
Egyes gyerekek hajlamosak arra, hogy egy-egy hibázásukra nagyon hevesen reagáljanak. Sikertelen dolgozat esetén okolhatja a tanárt, a padtársat, aki zavarta, vagy bármilyen külső tényezőt. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy a rosszul sikerült számonkérés után elhangzik, hogy „én nem vagyok jó matekból/magyarból/tesiből”, és sírással, veszekedéssel oldja a gyerek a feszültséget.
Bármilyen is legyen a gyermekünk habitusa, jó, ha szülőként megmutatjuk, hogy mi is szoktunk hibázni. Meséljünk el olyan helyzeteket, ahol elsőre nekünk sem sikerült valamit hibátlanul megoldani, de újra megpróbáltuk, és sikerült. Vagy a harmadik, negyedik próbálkozásra. Ez lehet a munkánkkal kapcsolatos, de lehet egy sütemény, rajz vagy egészen hétköznapi dolog is. Beszéljünk arról is, hogy mi hogyan éreztük magunkat a hibázásunk után, ne legyen tabu a félelem, a csalódottság. Ebben a helyzetben is az a legnagyobb igazság, hogy nemcsak a szavaink számítanak, hanem az is, hogy mi hogyan viselkedünk a gyermekünk előtt a hibázásaink során.
Szuper lehetőség rejlik a közös játékokban, ahol nem egy nyertes és egy vesztes van, hanem közösen kell egy kihívást megoldani. Így akár nyerünk, akár veszítünk, nem egyedül kell megbirkózni a helyzettel. Vannak olyan játékok, ahol könnyen előfordulhat, hogy bár valaki kiesik, a csapattársai mégis győzelemhez tudják juttatni. Ugyanakkor, ha veszít, akkor is oldja a feszültséget, hogy együtt veszítették el a játékot, és láthatja testközelből a szülei reakcióit is a kudarcra.
A szülő sem szuperhős
Pedagógusként azt tapasztalom, hogy míg a gyerekek egymás hibáit kritikus szemmel észreveszik, addig egészen kicsi korban, a felnőtteket, szüleiket úgy képzelik, mint akik már sosem hibáznak. Fontosnak tartom, hogy tudatosítsuk a gyerekekben, mi, felnőttek sem vagyunk tökéletesek. Mi is mondunk rosszat a másiknak, mi is hozunk rossz döntéseket. Meglátásom szerint sokkal elfogadóbbak a gyerekek a saját hibáikkal kapcsolatban, ha tudják, hogy mi is hibázunk. Nem esik csorba rajtunk, ha beismerjük a saját tökéletlenségünket.
De nem csak mi hibázunk. Sok olyan példát mesélhetünk a gyerekeknek, ami megmutatja, hogy a példaképeink, hőseink körében is előfordul. Ilyen például Kolumbusz Kristóf története. Hajójával azzal a céllal indult útnak, hogy Indiából arannyal, selyemmel és fűszerekkel térjen vissza, helyette azonban egy új kontinenst fedezett fel. Ha ezt úgy nézzük, hogy sikerült-e Indiába megérkeznie, akkor a válasz egyértelműen a nem, hibás volt a feltételezése a hajóútról. Ha viszont nézőpontot váltunk, könnyű belátni, hogy a kontinens felfedezése mennyi új dolognak volt a kezdete.
Gyűjtés: Z. Kiss Adrienn, illusztráció: Takács Viktória
Én rendszeresen a magyar vízilabda-válogatottal szoktam példálózni. A „Kemény-fiúk” háromszoros olimpiai bajnoki címe igazi bravúr az egész világban. Abban mindenki egyet szokott érteni, hogy a csapat eredménye szenzációs. Arra a kérdésemre, hogy vajon az összes meccsüket megnyerték-e a fiúk, helyesen azt szokták tippelni a gyerekek, hogy nem. Minden kapura lövésük góllal végződött? Nem. Volt, hogy rossz passzt adtak? Biztosan. És itt a lényeg: ha még a legnagyobb bajnokok is hibáznak, akkor mi miért ne hibázhatnánk?
Tökéletesség helyett őszinteség
Persze senki sem szeret hibázni, és ez így van jól. A fejlődést segíti, hogy mindig egyre jobbak és jobbak akarunk lenni, legyen szó tanulásról, sportról, zenélésről. Ugyanakkor fontos minél korábban tudatosítani, hogy a hibázás az életünk része, nekünk pedig az a dolgunk, hogy tetteinket ne az ettől való félelem, hanem inkább a kitartó próbálkozás határozza meg!
Ha olvasnivalót keresel a témában a gyermekednek, akkor ajánlom a Hibátland története című mesekönyvet, ami a lelki egészség világnapján, október 10-én jelent meg. Mottója „hibázni ér!” és arról szól, hogy milyen lenne az élet, ha nem hibázhatnánk. A kötet végén pedig iskolapszichológus ad gyakorlati tanácsokat a szülőknek:
